Csorba Lóránt: „Én zenésznek születtem”

Csorba Lóránt: „Én zenésznek születtem”
Mióta 2017 tavaszán a Lóci Játszik megnyerte a Nagy-Szín-Pad! című tehetségmutató versenyt, óriásit fordult velük a világ, a zenekar egyszerre ismert és széles körben kedvelt lett. A zenekar frontembere Csorba Lóránt, azaz Lóci.

– Mennyire volt egyszerű számotokra akkoriban alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, hirtelen felnőni a feladathoz?

– Visszatekintve azt látom, hogy elég jól abszolváltuk a feladatot, és talán az segített a legtöbbet, hogy az együttes magjának már volt korábban olyan zenekara, amivel nem sikerült a „befutás”, így sokkal jobban értékeltünk minden apró sikert. Persze mindenki elkövette a maga kilengéseit és túlbulizta, túlcsajozta, túlnagyképűsködte magát, de elég hamar visszataláltunk a valós helyünkre.

– Milyen műfajba tudnád besorolni a zenéteket? Mennyire ragaszkodsz megszólalás tekintetében a saját elképzeléseidhez és mennyire vagy hajlandó behódolni annak az iránynak, amelyet a jelenlegi zenei trendek diktálnak?

– Ma már nehéz egyértelmű zenei trendekről beszélni, mert annyira sokféle, könnyen elérhető zene van, hogy mindegyiknek megvan a maga közönsége. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem próbáltunk meg „slágert” írni, de olyan kényelmetlenül éreztem magam tőle, hogy inkább visszatértem a saját mércémhez: ha nekem, a húgomnak és a csajomnak tetszik, akkor nagy baj nem lehet belőle. Sőt, néha az is elég, ha nekem tetszik.

– Frontemberként, szövegíróként milyen értékeket, gondolatokat tartasz fontosnak továbbítani a célközönségetek irányába?

– Bár a színpad kiváló terepe a manipulációnak, én továbbra is a Lóci játszik két legnagyobb értékének közvetítésében hiszek: a hitelesség és a közvetlenség mindenekfelett! Nagyon bántana, ha megragadnék egy olyan szerepben, ami jó ötletnek tűnt valamikor, és mivel sikeres lett, muszáj magamra erőltetni minden alkalommal. Inkább leszek mindig olyan, amilyen vagyok, és bár nehéz ezáltal újra és újra valóban kapcsolódni a közönséggel, inkább ezt az utat választom, semmint hogy egyik nap arra ébredjek, hogy a tükörből egy fáradt cirkuszi majom néz vissza rám.

Erőteljes kötelességtudat

– Mióta elkezdted ezt a pályát, kérdőjeleződött valaha meg benned, hogy helyes úton jársz-e? Ha igen, akkor mi volt, ami ezen továbblendített, ha nem, akkor mi az oka annak, hogy ennyire szilárdan érzed, hogy a helyeden vagy?

– „Minden ember macska nem lehet” – tartja a Disney mese tanulsága, és választhattam volna magamnak bölcsebb vezérmotívumot is az életemben, én mégis ezt tartom a legigazabbnak. Bár már kétévesen teniszütőn imitáltam a gitározást, végül matektagozatos általános iskolásból lettem portugálszakos végzett bölcsész és tanár, ami ugye finoman szólva sem egy nyílegyenes pálya. De valamiért sosem tudtam véglegesen lemászni a színpadról, így be kellett látnom, hogy macskának, azaz zenésznek születtem, ez van. Viszont azt is tudom, ha leesek erről a pódiumról, akkor is a lábamon fogok landolni, és kitalálok magamnak valami újat.

– Mi a legnagyobb félelmed a színpadon, többezres közönség előtt állva? Egyáltalán, van benned félelem valamivel kapcsolatban?

– A bandában mindig röhögnek rajtam, hogy minden fellépés előtt idegeskedek. Egyszerűen nem tudom lezseren elengedni egyik bulit sem, mindig van bennem egy kötelességtudat, hogy a lehető legtöbbet kell kihozni minden helyzetből. Ez a kisszámú közönség előtt és a nagyszámú közönség előtt is megvan: az előbbit arról akarod meggyőzni, hogy mégis az volt a legjobb döntés, hogy eljött, és legközelebb a barátaival érkezzen, míg az utóbbit arról, hogy bebizonyítsad, megérdemelten állsz ott, és tényleg semmihez nem fogható szórakoztatásban lesz része.

Újabb és újabb célok

– Miből merítesz újra és újra motivációt ahhoz, hogy teljes odaadással végezd a feladatodat?

– Van egy belső hang, ami nem hagy nyugodni. Egyszerűen rosszul érezném magam, ha nem írnék dalokat, és ha nem adhatnám elő valamilyen formában magam a színpadon. Lehet, hogy ez idősebb koromra másként lesz, de ötéves korom óta így van, és azt hiszem, egy darabig így is marad. Érvényes dolog elbizonytalanodni, és minden művész sokszorosan megkérdőjelezi önmagát, ez teljesen „normális”, de akiben nincs meg az állandó közlési kényszer, az nem biztos, hogy ezt a pályát kell válassza.

– Mit tartanál a karrieredben az abszolút csúcsnak, amikor azt éreznéd, hogy elérted, amit szerettél volna?

– Sok ilyen pontot elértem már a karrierem során: akartam csak egy dalt adni a köztudatnak, aztán akartam egy slágert írni, ami meg fog maradni évek múltán is, akartam felejthetetlen koncertélményt szerezni magamnak, akartam csajozni azzal, hogy zenész vagyok, és így tovább. Aztán amikor sikerült megszerezni a hőn áhított célt, akkor rögtön kitaláltam magamnak valami újat. És talán ez így is van rendjén.

Lemezbemutató decemberben

– Milyen terveitek vannak az év hátralévő részére? Terveztek-e stúdiómunkát, illetve előreláthatóan hol lehet majd találkozni veletek?

– November 15-én fog megjelenni a harmadik Lóci játszik nagylemez, amiről a kedvenc számom, a Panelparadicsom már el is érhető egy fantasztikus klip társaságában. Decemberben tartjuk ennek az albumnak a lemezbemutatóját Budapesten, de előtte még megnevettetjük és lenyűgözzük a közönségünket valami egészen mással. Tavaly Novák Péter segített nekünk összerakni egy „zenés Beugrót”, ami a mi számainkon alapul, és olyan jól sikerült, hogy idén kibővítettük, és ismét színpadra állítottuk: október 18-án volt látható idén utoljára.

– Milyen távlati céljaitok vannak?

– Megtanultam, hogy nem szabad olyan jövőbeni projektekről beszélni, amik még csak ötlet formában is alig léteznek. De annyit biztos megígérhetek, hogy idén is ellátogatunk Magyarország és a környező magyarlakta területek legnagyobb részébe, mindenhol koccintunk a „lócijátszikerekkel”, és mindenhol megpróbáljuk az év legnagyobb buliját összehozni. Ez valahogy mindig sikerül, ha nem is pont úgy, ahogy terveztük…!

Budai Klára



Budapest.
SZUPERINFO.HU