Szemenyei János: „Többnyire az ösztöneimre hallgatok”

Szemenyei János: „Többnyire az ösztöneimre hallgatok”
Október 24–én és 25–én újra látható lesz a Magyar Színház színpadán a Sakk musical a PS Produkció gondozásában. Jó hír a darab szerelmeseinek, hogy a helyszínen már kapható lesz a Sakk Budapest Live 2015 dupla CD az előadás teljes zenei anyagával.

Az előadásban az amerikai sakkozót, Frederick Trumpert Szemenyei János formálja meg, aki hosszú évek óta színészként és zeneszerzőként is emblematikus alakja a hazai művészvilágnak.

– Milyen helyet foglal el a Sakk a munkásságodban?

– A „zenés színész” diplomám megszerzése után úgy gondoltam, elsősorban prózai színész szeretnék lenni, ami nehezen kivitelezhető úgy, ha egy pályakezdő zenés színházba szerződik. Egyrészt beskatulyázzák a musical–színész kategóriába, másrészt ebben a műfajban több a silány darab, mint az értékelhető. Abban bíztam, az igazán jó musicalek úgyis megtalálnak, és bőven elég, ha évadonként egyet–kettőt játszom a javából. A Sakk ilyen, sőt annyira szövevényesen izgalmas, hogy kimondottan örülök annak a sikernek, melynek jóvoltából továbbjátszhatjuk az eredeti margitszigeti előadást. Simon Edit, a darab producere a Vámpírok bálja bemutatása után, mesterien talált rá erre a darabra, amely az élő zene, a hatalmas kórus, remek tánckar és énekesek ügyes rendezésének köszönhetően, kimagasló zenei és színházi élményt biztosít.

– A te olvasatodban mi a Sakk mondanivalója?

– A külső politikai és társadalmi nyomások minden művészeti ágat jelentősen befolyásolnak, ami egyrészt a művész egzisztenciális szakmai önarcképét csorbíthatja, másrészt a magánéletébe is beférkőzhet. A darab gondolata azt a határt feszegeti, meddig mehetünk el ilyesfajta döntésekben úgy, hogy még azok maradjunk, akik vagyunk.

– A darabban Frederick Trumpert formálod meg. Hogyan mutatnád be az ő alakját? Mennyire egyszerű vagy összetett színészi feladat számodra?

– Frederick Trumper a musical–irodalom egyik legnehezebben énekelhető szerepe. Nemcsak a híres Szegény kissrác (Pity the child) magasságai miatt, hanem többször is nagy hangközök ugrándozásaival kell megbirkózni. Olyan kivételes szerepívet lehet találni benne, amit érdemes lenne prózában is eljátszani. Akkor jó egy musical, ha a zenétől függetlenül is van drámaisága. Freddy nem csupán egy olyan amerikai sakkozó, aki utálja az oroszokat, hanem aki szerelmes, csalódott, féltékeny, irigy, nagylelkű, humoros – és még sorolhatnám a jelzőket, de a lényeg – hús–vér ember.

– „Nemcsak” színész, de zeneszerző is vagy. Zeneszerzőként milyen vélemény él benned a produkció zeneiségéről?

– Az igényes könnyűzene nem „ciki”. Hiába dívik most az atonális disszonanciára épülő kortárs komolyzene, nem hiszem, hogy be lehet vele csalogatni a nézőt az operába. S azt sem pártolom, hogy három akkordból szolgáljuk ki a média által lekoptatott nézői igényeket. Mert jó, ha mindenki felfedez valami újdonságot a zenében, amelynek mégis befogadhatónak kell maradnia. A zenét nem a zeneszerző pályatársainknak írjuk. Az ABBA együttes ebben a művében hasonlóképpen dolgozik, mint a Queen, ahogyan keveri a komolyzenét a könnyűzenei slágerekkel. Mindig is vonzottak azok a zenék, amelyek ügyesen lavíroznak a műfajok között. Talán mert az én szakmai életem is ilyen.

– Mennyire tudatosan építed a karrieredet? Milyen fő szempont vezérel egy–egy feladat elvállalásakor, esetleg visszautasításakor?

– Régebben szinte mindent elvállaltam, amiről azt gondoltam, beleférhet az időmbe. Mivel a zeneszerzést éjszaka is lehet csinálni, általában ezek a döntéseim abba torkollottak, hogy napi 24 órát dolgoztam alvás nélkül. Nagyon kimerítő volt. Most kevesebbet próbálok vállalni, mert született egy kislányom. Hogy mi alapján válogatok? Többnyire az ösztöneimre hallgatok, ha mégsem, akkor bánom, hogy nem az ösztöneimre hallgattam. Szerencsés helyzetben vagyok, mert általában egy–két évre látok előre, ez köszönhető annak is, hogy Mundruczó Kornéllal rendszeresen dolgozunk külföldön, Németországban, Svájcban, ahol a szerződések hamarabb köttetnek, mint itthon, az utolsó pillanatban.

– Van még olyan típusú karakter, amilyet soha nem játszottál, de nagyon szeretnél?

– Nem karaktert mondanék… Október 3–án a Budapest Music Centerben mutattuk be Schubert Winterreise című dalciklusának szcenírozott változatát, melyet egy német kortárs zeneszerző, Hans Zender hangszerelt, én voltam a szólista, és a Danubia zenekar kísért. Ez jó dobbantó a komolyzene irányába. Ha valamit ki akarnék emelni a hosszabb távú terveim közül, hát ez az.

– Foglalkoztat a rendezés? Vannak rendezői ambícióid?

– Mindig tudtam, mit akarok mondani, a kérdés csak az volt, hogyan. Színészként is egyfajta szűrőn haladnak át a gondolataim, zeneszerzőként kevésbé. Ha egyszer lenne rá időm, igen, szívesen rendeznék. Valószínűleg akkor is kellene bizonyos kompromisszumokat kötnöm, csak más térfélen.

– Ha rendeznél, milyen értékeket vallanál? Milyen módszerekkel kezelnéd a színészeidet?

– Szeretek úgy dolgozni, ha alkotótársakként tekinthetek a partnereimre. Persze ez azért nehéz, mert általában határozott elképzeléseim vannak, mégsem csupán azt várom el másoktól, hogy csakis azt csinálják, amit mondok. Nem gyártanék koncepciókat a majdani rendezésemhez. Nem is úgy tekintek rá, mint egy magasabb lépcsőfokra, inkább csak úgy, mint egy másik fórumra.

– Amikor komponálni kezdesz, mi az, ami inspirál, miből merítesz ihletet?

– Elsősorban a darabból, amihez írom a zenét. Ami engem megfog érzelmileg, azt próbálom dallamokban kifejezni. Aztán jön a rendező a koncepciójával, innentől az inspirál, hogy meggyőzzem arról, nekem van igazam.

– Milyen zenei műfajban tudsz maximálisan kiteljesedni?

– Színészként alighanem a musicalhez értek a legjobban, de lehet, csak azért gondolom, mert azt játszottam többször. Majdnem mindegy a műfaj, ha tiszta a szándék, mit akarunk kifejezni a színpadon, a műfaj csak körítés. Zeneszerzőként éppoly vonzó kísérőzenét írni színházi előadáshoz vagy filmhez, mint musicalt vagy operát komponálni. Akkor tudok kiteljesedni, ha szabadkezet kapok.

– Mit érzel, amikor színpadon játszol és mit, amikor komponálsz? Mi a különbség a két tevékenység közben benned megjelenő érzések, érzelmek között?

– Más–más receptorait mozgatja meg az agynak a két tevékenység. Nem is szeretem, ha egy előadásban ötvöződik a kettő. Kicsit skizofrén állapotot kelt, amelyben félő, vagy a színészi koncentrációt vesztem el, ha a zene épp nem úgy szól, ahogy szeretném, vagy a zenész veszik el belőlem, és nem hallom meg, ha egy hangszer hamis, mert a színészi feladatra koncentrálok. Ez a próbafolyamatra igaz. Később már szívesen énekelem a saját dalaimat. Zeneszerzőként sokkal inkább magamba fordulok, és kizárok mindent, elvesztem az időérzékemet, nem vagyok éhes, álmos, és miután végeztem, legalább két–három óra kell, hogy visszaálljak a normális életembe. Színészként viszont akkor működök a legjobban, ha nyitott vagyok minden apró rezdülésre, ami a külvilágból ered. Legyen az a közönség reakciója, vagy ha felborul egy díszlet–elem, nem utolsósorban a partnerek gesztusaira figyelek. A játék sokkal józanabb koncentrációt igényel.

– Van benned hiányérzet valamivel kapcsolatban?

– Ha nem vagyok eleget a családommal.

– Mivel foglalkozol mostanában?

– Zeneszerzőként hat premierem lesz ebben az évadban, színészként pedig még kettő vár rám. Persze, közben játszom a még futó Illatszertárban, a Centrál színpadán, és a Magyar Színházban szilvesztertől visszatér a Vámpírok bálja, melynek jubileumi 250. előadását január 10–én tartjuk.

Budai Klára



Budapest.
SZUPERINFO.HU