Olvasóink karácsonyi történetei megyénkből

Komlósi Orsolya rajza
Komlósi Orsolya rajza
Miskolc – Arra kértük olvasóinkat, osszák meg kedves karácsonyi történeteiket másokkal. Több írás is érkezett felhívásunkra, ezekből állítottuk össze ennek az oldalnak az olvasnivalóit.

Csinálj magadnak ünnepet!

Van emlékezetes karácsonyi története?– kérdezi kedvenc lapom, az Észak. Az én életemből már eltelt sok évtized, melyre visszatekinthetek. S történetek is vannak. Kinek nincs?

S volt örömteli, volt szomorú, küzdelmes, tanulságos karácsonyom. Melyiket válasszam?

Mostanában szeretek visszamenni a gyerekkoromba.

1949-ben nem egyszerű karácsonyunk volt. Szakáldon laktam, Hejőbábához és Hejőpapihoz közel, egy kis faluban, ahol nem volt sem vezetékes víz, sem villany, sem orvos, sem postás. Templomunk volt. A muhi csata emlékére állították a falu lakói az 1920-as években. Ott gyűlt össze a lakosság, ott énekeltük mindig a karácsonyi énekeket.

A szüleimnek 4 gyermekük volt. Ketten már nem laktak otthon, a nővérem Margit férjhez ment, a bátyám János pedig pap volt Tarnaleleszen. Vártuk, hogy a karácsony után haza fog látogatni. Sajnos nem úgy alakult, ahogy terveztük. Szüleim kaptak egy hírt, hogy a karácsony előtti napokban letartóztatta az ÁVÓ és Miskolcra szállították, majd ezt követően Budapestre, az Andrássy utcára. Nagy bűnt találtak ki ellene. Vittek hozzá vörös zászlókat, hogy áldja meg őket, majd felkérték, hogy vegyen részt Sztálin születésnapjára rendezett felvonuláson. Ő mindkettőt visszautasította, mert ezt nem engedélyezte az egyház, s ez elég volt ahhoz, hogy hivatalosan internálják Kistarcsára, ahol két évet töltött.

Karácsony előtti napokban részleteket még nem tudtak a szüleim sem, de nagyon szomorúak és hallgatagok voltak.

Én akkor 8 éves voltam és a 6 évvel idősebb testvéremmel voltam otthon. Készültünk a karácsonyra. Szaloncukrot főztünk, anyukám segített nekünk. Főzés után a megkeményedett masszát felvagdaltuk, volt a spájzban selyem és ezüstpapír, abba csomagoltuk a szemeket, s kész volt a szaloncukor.

Igen ám, de nem volt karácsonyfánk. Ez már nehezebb feladat volt. Egy vastag napraforgószárat megfelelő méretűre levágtunk, az oldalába lukakat fúrtunk és abba borókaágacskákat és puszpángot szurkáltunk. Majd az egészet elültettük egy virágcserépbe. Nagyon helyes kis fa lett. Anyukám közben sütött bobájkát és mákos kalácsot. Eljött az este. Mi gyerekek, elmentünk kántálni. Végigjártuk a rokonokat, szomszédokat, barátokat. Megálltunk az ablak alatt és megkérdeztük: „Szabad az Istent dicsérni?” A szobában lévők válaszoltak: „Szabad!” Ezután elénekeltük a „Mennyből az angyalt” vagy a „Pásztorok, pásztorok örvendezve” című éneket. Amikor befejeztük, a házigazda diót, almát vagy igazi szaloncukrot adott nekünk. Ezt követően hazamentünk, s otthon ünnepeltünk, egészen az éjféli miséig. Akkor már nagyon álmos voltam, de hősiesen elmentem…

Tudom, ez egy kicsit korrajz. Miért írtam ezt mind le? Szeretném, ha ismernék ezt a kort is a gyermekeink. Sok, nálam 10–20 évvel fiatalabb ember sem tudja elképzelni azokat a sötét karácsonyokat, amelyekbe mi gyerekek hoztuk a fényt. Mi, akik nem kaptunk ajándékot, de mi csináltuk az ünnepet. Izsóné Valika barátnőmnek mondta az édesanyja: „Csinálj magadnak ünnepet, lányom!” Ez mindig eszembe jut és elmosolyodok. Mert nincs veszve semmi. Rajtunk is múlik.

Dr. Vargáné Kovács Éva


Kicsi, fehér, fényes, síkos

Néhány éves kisfiúként még hittem, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát. De már elég nagy voltam ahhoz, hogy gyanakodva és kíváncsiskodva figyeljem szüleim előkészítő mozdulatait. Hogy a titkokra semmiképp se derülhessen fény, édesanyám egy közeli rokonhoz küldött pár napra.

Joli néninél már többször nyaraltam, bűbájos, aranyos öregasszonyként ismertem. Mindig a kedvemben járt. Egy dolgot volt egy kicsit nehéz elviselni: állandóan aggódott, a széltől is óvott. „Ne igyál hideg vizet! Mosd meg a kezed!” – ilyeneket kellett hallgatnom. Nos, a felsőfokú gondoskodás ellenére – vagy éppen azért – történt, hogy belázasodtam.

– Semmi baj, Ákoska. Mindjárt hozok egy lázcsillapító kúpot. Elsápadtam, szemeim kikerekedtek. – No, nem kell félni. Tudod: kicsi, fehér, fényes, síkos, egy pillanat az egész – vigasztalt. Hiszen nem is a beavatkozástól féltem én, átéltem már máskor is a kúpbeadás eseményét. De ehhez le kell húznom a pizsamámat, és akkor Joli néni meglát meztelenül, amit ébredező férfiúi szemérmem okán mindenképpen el akartam kerülni. Nagynéném sürgött-forgott, majd eltűnt. Lesz, ami lesz, kiugrottam az ágyból, a komódhoz siettem, ahol mindenféle nipp, karácsonyi dísz, szobrocskák, ezek-azok hevertek. Gyorsan megtaláltam a keresett tárgyat: kicsi, fehér, fényes, síkos… Ajtócsapódás, úgyhogy iszkoltam vissza az ágyba.

– Na, itt is vagyok. A szomszédba kellett mennem, nem volt itthon kúp.
– De én már bedugtam, Jolika néni!
– Az Isten szerelmére! Mit dugtál be, kincsem?!
– A komódon megtaláltam. Tetszik tudni, kicsi, fehér, fényes, síkos. Egy pillanat volt az egész.

Most Joli néném sápadt el:

– Mutasd, mi volt az? Megmutattam.
– Jaj, szentem! Hát ezek a karácsonyi gyertyák!

Abban az időben a fenyőfát még hagyományos viaszgyertyákkal díszítettük. Mindkettőnket a rosszullét környékezte. A derék asszony hamar megtalálta a megoldást. Hozta a bilit, mondta, üljek rá, tán valamit innom is kellett. Nem ellenkeztem, szégyenérzetemet felülírta nyomasztó halálfélelmem. És a kúpnak hitt gyertya hamarosan meg is született. Én hamar elaludtam a láz és az átélt izgalmak miatt. Félálomban még hallottam, amint Joli néném a szomszéd barátnőjével nevetve megbeszéli a történteket.

Ma már nem csodálkozom. Ezt az élményt egyedül nehéz lett volna feldolgozni!

Régen történt. De minden éven, amikor látom a sok elektromos, csillogó-villogó karácsonyi kütyüt, mindig eszembe jut a hibásan alkalmazott viaszgyertya és kedves nagynéném szerető gondoskodása.

Tamáska-Varga Ákos


Vasfoga van az időnek, kutyafáját

Gyermekkorom karácsonya oly szép volt nekem. Édesanyám, édesapám együtt volt velem. Kik csillagként ragyogták be az életem.

Egy téli estére így emlékszem…

Iskolából hazajövet, a leckémet megtanultam, majd a sáncpartra indultam. Néztem a gyerekeket, amint a szánkójukkal a parton lefelé ereszkednek.

Nagyokat huppantak a hóba, orcájuk kipirosodva, kacajuk visszhangzott a távolba. S a szívem volt olyan elkeseredett, mert nekem szánkóm nem lehetett, mert arra nem tellett! Azért még akkor is volt egy jótét lélek, aki a szánkóján a háta mögé ültetett és velem együtt leereszkedett. Hazamentem és ezt az édesapámnak elmeséltem. Láttam a tekintetén, hogy mélyen érintette, de ezt se szó, se beszéd nem követte.

Majd elérkezett a Mikulás estje.

Akkortájt „farkasordító” hideg járta, s az apámnak nagy gond volt az is, mit rak a kályhába. A kertje végén, sok éven át akácfát nevelgetett, ezzel is megoldva a szűkösebb időket. Akácfa, dióhéj, tengercsutka, ott sorakoztak kupacba rakva a sarokba.
Apám is felvette pufajkáját, meleg kucsmáját és ezt mondta: Vasfoga van az időnek, a kutyafáját! – majd kiment, hogy végezze a dolgát. Tekintetemet az ablakra szegeztem, és az édesapámat néztem, ahogyan a havat söpörte a hideg télben.
Sűrű pelyhekben hullott a hó, de még sehol nem volt a Télapó! Izzott a kályha, ontotta melegét, és én vártam-vártam a Télapó érkezését. Szívem lázasan dobogott, egyszer csak valaki bekopogott: – Jó estét kívánok! Van itt jó gyerek a háznál? Jó helyen járok?

Én úgy megijedtem, összerezzentem és a sarokba menekültem. A kupac gyújtós mind leborult körülöttem. Kimenni bezzeg nem mertem. Majd édesapám szólított meg engem:

– Gyere már ki kislányom! Olyan nehéz a kabátom. Hó is eláztatta, szél is megcibálta, és a gombot sehol sem találom rajta! Apám szavára gyorsan kiszaladtam, s a sok havat a subájáról leveregettem, és közben megkérdeztem:
– Édesapám, hát ez a suba ki fia-fattya?
– Hát kislányom, a Télapó adta!
– És miért ilyen nagy ennek a subának a hasa?

S ahogy a gombot kerestem-­kerestem, a kis szánkó a suba alól lecsusszant előttem.

Az égig ugráltam örömömben.

– Édesapám, édesapám! Megcsináltad nekem?
– Meg kislányom, hogy ne fájjon a szíved érte. Mert Te vagy az életem értelme és addig, amíg apád a két kezét fel bírja emelni, addig a gyermeke semmiben nem fog hiányt szenvedni!

Apámnak kezet csókoltam érte, és a könnyeim hulltak a fáradt két kezére.

A szánkómat a szívemhez öleltem és a meleg szobámban, az ágyamban nyugovóra tértem.

Majd jött a szenteste…

A szenteste közeledte, édesapám a fenyőfát gyökerestül ültette a szívembe.

Kertjében nevelgette, dézsába ültette, és szenteste gyökerestül a szobámba vitte.

Hogy a fenyő se legyen szomorú és árva, az én boldogságom viszont ne legyen a fenyő élete ára! Ágacskái így vidáman illatoztak a szobába.

Én a kis fenyőt úgy sétáltam körül, mint aki ennek nagyon örül, mint egy kis királyfi.

Oly csendesen, olyan méltóságteljesen!

Édes volt nekem ez a szenteste.

Édesanyám a diós és a mákos kürtöt sütögette. Édesapám a disznóvágás után a kolbászt és a sajtot, szalonnát füstölgette. Estére az asztalt a sok finomság ellepte. A fenyő alatt az apámra és az anyámra néztem és így a fenyőfát már fel is öltöztettem. Mert az anyám mosolya volt a karácsony legszebb ékszere, a nevetésük pedig a lelkük legszebb zenéje. A fenyő alatt az ajándék a szüleim voltak nékem!

A legszebb ajándék, mely pénzért meg nem vásárolható, a szeretetüket oly gyengéden adni tudó. Mert szeretni csak gyöngéden és alázatosan lehet, akkor nyitod ki igazán a szívedet.

Mily jó volt a karácsonyt gyermekként így élni meg!

De azóta már felnőtt lettem, édes jó apámat a jó Isten elszólította mellőlem.

S valahol félszívű lettem!

Az a csillag, aki csillagszóróként világított nekem, azóta már fent világít az égen.

Fényképét a fenyő alá odahelyezem, jóságos szívének szeretetét a szívembe képzelem. Ő még él bennem, mert szeretem!

Tóth Lászlóné Kuffer Irén (Ircsi)


Mi énekeltünk tiszta szívből

Nekem is van egy kedves, régi karácsonyi emlékem, leírom önöknek, hátha valakit érdekelni fog. Pár évvel a háború után történt. Akkor még kisiskolás voltam. Nagyon vártuk a karácsonyt, főleg az éjféli misét, mert arra eljött az egész falu, még a más vallásúak is. Éltek nálunk a Felvidékről, Budapestről kitelepített családok is. Akik az akkori hatalom szemében szálkák voltak, vagy is osztályellenségek, főleg értelmiségiek. Módosabb családoknak kötelező volt őket befogadni. Az iskolában tanított minket egy nagyon fiatal tanár, éneket és földrajzot, de a falu kántora is volt, szépen orgonált. Nagyon szerettük, ő is minket. Közeledett a karácsony. Egyik énekórán tanárunk azt mondta, gyerekek, most megtanulunk egy szép éneket és az éjféli misén előadjuk. Egyik barátom hegedül és megígérte, ő is segít nekünk. Az éjféli misén a templom zsúfolásig megtelt. A mise végén síri csend lett. A kórusban felcsendült egy seregnyi gyerek ajkáról három szólamban orgona- és hegedűkísérettel kombinálva a Csendes éj című altatódal. A templomban sötét volt. Csak a gyertyák világítottak. Mi énekeltünk tiszta szívből, ahogyan csak a gyerekek tudnak. Mikor kijöttünk a templomból, ezek a befogadott emberek meghatódva mesélték, hogy ők még ilyen szép éjféli misén nem voltak. Szinte minden bajukat elfeledték. Köszönjük gyerekek.

Ez a kis régi történet a legszebb karácsonyi emlékem.

Hitró Gyuláné


1958–1962 karácsony

A régi karácsonyok nagyon szegények, de szépek voltak és emlékezetesek. Én nagy családban nőttem fel, nyolcan voltunk testvérek, 4 lány, 4 fiú. 1930–1946-ig születtünk, a ’60-as években már családosak voltunk, már mindenkinek volt kertes családi háza. Mivel mi összetartó család voltunk, karácsony előtt megbeszéltük, hogy szentestén megyünk kántálni. Akkorra az ünnep előtti dolgokat elvégeztük, szépen felöltöztünk és elindultunk sötétedés előtt. Felmentünk anyámékhoz, ott már kántáltunk és jöttek a többiek is. A szomszédoknál kezdtünk, a Lévai utcán 10-12 ház volt, katolikus, református vegyesen. Azokból a családokból már nagyon sokan nem élnek. Mikor elindultunk páran, kántáltunk, és akinél kántáltunk, mindenki társult, és így voltunk 13-an is. Nem is köszöntünk be, hogy szabad-e a kis Jézuskát köszönteni, csak elkezdtünk énekelni, ha katolikus család volt, ott a Mennyből az angyalt, ha református, akkor Krisztus urunknak áldott születését. Mire 8–10 családot végigjártunk már az emberek vígan voltak, mert mindenütt megkínáltak bennünket, divat volt a krumplibéles vagy a diós, mákos kürt és házi bor. Mi asszonyok nem ittunk, csak az emberek, ők már vígan voltak, egyszer apánk is társult, ő meg szerette a borocskát és már a 8. háznál elkezdte dalolni, hogy a Pásztorok anyád mellett mind ébren voltak. A szomszéd ember meg rászólt, hogy nana János, ez nem nóta.

Így ért véget a mi kántálásunk, vagy 4-5 évig jártunk még kántálni, utána lassan elmaradt, nőttek a gyerekek is, mindenki dolgozni járt, az asszonyok is, így már nem értünk rá, meg ki is ment divatból, így elmaradt minden.

Ida néni, Emődről



.
SZUPERINFO.HU