Stoppolás, önkéntesség és „kanapészörf” – Dél-Amerikáig jutott a mátészalkai lány

Stoppolás, önkéntesség és „kanapészörf” – Dél-Amerikáig jutott a mátészalkai lány
Mátészalka – A mátészalkai Ruszcsák Anita valóra váltja álmát, és napról napra „felfedezi” Latin-Amerikát.

Egy meleg nyári éjszakán születtem Mátészalkán, 1993-ban. Már ekkor is késve érkeztem a kiírt dátumhoz képest, nem csoda hát, hogy Latin-Amerikában kötöttem ki.

Az iskolába járással mindig is „se veled, se nélküled” kapcsolatban álltunk. Rengeteg helyesíró versenyre jártam, majd az angoltanulásba temetkeztem: különórák, különböző versenyek, előrehozott érettségi. Elkezdtem a franciát is, és imádtam minden percét.

Veterán haverok

Tíz éve találtam először magam nemzetközi környezetben. Mátészalka és a testvérvárosai olyan környezetvédelmi projektet nyertek, amivel a nyelvtudásomnak köszönhetően Dél-Franciaországban tölthettem el egy hetet. Helyi családoknál aludtunk, többnemzetiségű csapatokban dolgoztunk, kirándultunk. A következő évben a gimi ismét hasonló pályázatot nyert, akkor Normandiába mentünk.

A következő esztendő, 2010 nyara meghatározta az életem másik irányát: ez az önkénteskedés. Tisztán emlékszem, amikor egy májusi napon édesapám a kezembe nyomta a Kelet-Magyarországot, mondván: az egyik hirdetésben önkénteseket keresnek a nyíregyházi veterán atlétikai Európa-bajnokságra. Elküldtem a jelentkezésemet, és a rendezvényen a kezdeti szégyenlősségemet hamar leküzdöttem, és néhány nap múlva már az új nyíregyházi barátnőimmel szurkoltunk a veterán haverjaink futóversenyein.

Közeledett a felvételi jelentkezés, a nagy dilemma: hova tovább? Azt tudtam, hogy sem orvos, sem ügyvéd nem akarok lenni, a természettudományi tárgyak sem vonzanak. Igazából csak a nyelveket szeretem. Megpróbáltam a nemzetközi tanulmányok szakot, Budapesten, mert már nagyvárosi életet szerettem volna élni.

Ruszcsák Anita élete kész kalandregény, minden napot egy új kihívásként él meg ©

A Corvinuson töltött három évemet még a Duracell-nyuszi is megirigyelné: órák, önkéntesség, utazás, diákmunka, néptánc, sport. Szakmai gyakorlat a Francia Intézetben, párizsi nyári ösztöndíj nyelvtanulásra, Erasmus szakmai gyakorlat Bulgáriában. Egy percet sem pihentem, azt elvesztegetett időnek tartottam. Amikor épp nem egy kötelező előadáson ültem, az AEGEE-Budapest ifjúsági szervezettel dolgoztunk egy jobb, egységesebb Európán. Mire pedig kettőt pislogtam, már havonta tréningekre jártam az AEGEE-vel egész Európában. Számos diáknak segítettem a külföldi ösztöndíjak felkutatásában, és sokakat elindítottam egyéves Európai Önkéntes Szolgálatra is.

A teljes munkaidős önkéntességről úgy gondoltam, szuper lehetőség – de nem nekem. Én inkább tanulni akartam, majd pénzt keresni. Vagy a kettőt egyszerre. Hiszen így neveltek: egyetem, jó gyakorlati hely, jó munka, lakásvétel, családalapítás. Valami viszont mégsem hagyott nyugodni: a kíváncsiságom. Kíváncsi voltam, milyen is lehet külföldön élni, igazi franciaként élni.

Kartontáblán a célváros

A diplomaosztóm után rögtön pakoltam a bőröndömet: elfogadták a jelentkezésemet az önkéntes szolgálatra, ami kulturális rendezvények, iskolai foglalkozások és képzések szervezéséből állt. Mivel Franciaországban a tömegközlekedés önkéntesként megengedhetetlenül drága, és egy barátnőm már Bulgáriában kitanított a stoppolás csínjára-bínjára, így minden péntek délután a célvárost jelző kartontáblámmal indultam felfedezésre.

Az önkéntesség után Párizsban próbáltam szerencsét. Rövid keresés után sikerült munkát találnom egy családias hangulatú rendezvényszervező cégnél. A kezdeti rózsaszín felhők viszont hamar elillantak, és rájöttem, hogy a pályakezdő halandó a divat és fény városából keveset érez úgy igazán. Az esős hétköznapok és a napi 3-4 órás ingázás hamar elkezdi éreztetni a hatását. A város gyönyörű, a kulturális és szórakozási lehetőségek határtalanok, és bárki bármit szeretne elérni, az lehetséges Párizsban. Én viszont 23 évesen nem láttam magam ebben az irodában és tömegközlekedésen ülős világban, és kezdtem kétségbe esni: tényleg ez lenne a híres felnőtt élet?!

Ekkor ismertem meg egy perui srácot. Rá két hétre pedig már egy 20 fős baráti társaságban találtam magam mexikóiakkal és kolumbiaiakkal. Családban éreztem magam, együtt sütöttünk, piknikeztünk, salsakoncertekre jártunk. Lassan megfogalmazódott bennem, hogy megnézném a saját szemeimmel: valóban ennyire vidám és nagylelkű minden latin? És vajon tényleg annyira gyönyörűek ezek az országok, mint ahogy mondják?
A párizsi fizetésem, bár ottani viszonylatban alacsony volt, mégis eleget meg tudtam takarítani egy utazáshoz. A szabadnapok viszont korlátoltak. Az utazós blogok gyakori látogatójaként egyre erősebben lüktetett a fejemben a gondolat: „Hagyd ott a munkádat, utazd körbe Latin-Amerikát!”

Semmi nem tartott vissza. A munkámat meguntam, a padlószobámat kinőttem. Úgyhogy 2017 végén vettem egy egyirányú repjegyet Mexikóba, felmondtam a munkahelyemen, majd a családdal töltött karácsony után a 7 kilós hátizsákommal, a fényképezőmmel és a gyomromban enyhe ideggel megindultam.

Az első hónapot egy korábbról ismert családnál töltöttem, ahol hozzászoktam a csípős szószokhoz, az 50 szavas spanyol tudásomat felfejlesztettem, a hátrányos helyzetű gyerekeket pedig angolra tanítottam. Amikor már én is babot és tortillát ettem mindenhez, és nem féltem a drogkereskedős és emberrablós rémtörténetektől, elindultam az „igazi” utamra. Helyi buszra szálltam, majd egyre többet stoppoltam, és önkénteskedtem szállásért, étkezésért cserébe. Eljutottam magyar tulajdonú búvárközpontba, építkezésen követ hordtam, motoros ifjúsági szállót takarítottam, vulkántúrát vezettem, az utóbbival párhuzamosan pedig több hónapot egy bárban dolgoztam.

Emberközeli oldal

Mindemellett egy személyes projektemmel töltöttem minden időmet és energiámat: a Narrativista blogommal. Egy éve indítottam azzal a céllal, hogy a kontinens emberközeli oldalát bemutassam, azt, amiről szinte senki sem beszél. Meg akartam mutatni, hogyan lehet egy kolumbiainak teljesen más élete egy magyartól. Vagy egy mexikói hogyan küzdhet ugyanazokkal a kihívásokkal, mint egy német. A helyiek élettörténeteit és a mindennapok apró pillanatait mutatom be képeken és rövid írásokon keresztül.

Amikor Mátészalkán élte a gyerekkorát, aligha gondolta, hogy eljut a távoli földrészre ©

A kíváncsiságom mindig is nagyobb volt, mint a félelmem. Hogy mindezek után tudok-e letelepedni valahol? Azt csak az idő mondja meg”.

Utazás a börtönőrrel

Ami először spórolásnak indult, abból hamar életforma lett. Megismerkedtem börtönőrrel, színésszel, hetvenesztendős hippikkel, autópályán 80-nal vezető nagymamákkal. Olyanokkal, akikkel egyébként a mindennapi életben nem kerülnék kapcsolatba. A Couchsurfing („kanapészörf”) aktív használója lettem: ezen a közösségi hálón keresztül helyiek szállásolnak el utazókat, ingyen. Itt jogosan kérdezi az ember lánya, hogy miért is tenné ezt bárki?

A válasz egyszerű: más kultúrákat megismerni, nyelvet gyakorolni, vagy egyszerűen csak segíteni, hiszen ők maguk is utazók voltak.

– Ruszcsák Anita –



.
SZUPERINFO.HU